A rokonok....

Mikor az ember megeszküszik, a rokonok általában nemsokkal ezután lázas találgatásokba bocsátkoznak, hogy mikor is érkezik majd az utód. Elvégre azért van a házasság, hogy utána megérkezzenek az apró tipegő lábacskák. Nálunk ez akkor (7 éve) még nem volt annyira prioritás. Szerettünk volna megteremteni a körülményeket, aztán majd meglátjuk.
Visszatérve a hőn szeretett rokonokra, tapasztalatom szerint a kérdezgetések és puhatolózások alapvetően jóindulatúak, de sokaknak fogalmuk sincs, hogy milyen gyönyörűen bele tudnak gyalogolni az ember lelki világába...Egyszerűen, mivel ritkán találkozunk, nincs más témájuk. Nálunk ez elég hosszadalmas folyamat volt, amíg tudattuk velük, hogy ha lesz valami hírünk, akkor fogunk szólni, addig meg hanyagoljuk ezt a témát. Ma már ez hálistennek működik. A legfőbb szövetségem az anyukám, aki sokszor szorgalmasan előkészíti a terepet. Például nemrég vidéki esküvőre voltunk hivatalosak, ahová anyukámék egy nappal előbb érkeztek és mindenkit megkértek, hogy ezt a témát ne hozzák szóba. Ezért nagyon hálás voltam.
Sajnos nem minden rokon ilyen tapintatos. Az egyik kedvenc történetem, amikor egyik nagynéném amikor értesült, hogy milyen gondjaink vannak, jött a rengeteg kérdésével és tanácsával, majd a végén ezt a következtetést szűrte le: "Na nem baj, ha semmi nem jön össze, akkor majd örökbefogadtok egy gyereket!" Örülök, amikor megszervezik a saját életemet...A pálmát azonban mégis az unokanővérem férje viszi. El kell hogy mondjam, hogy mindkettő gyerekük úgy érkezett, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Első próbálkozásra. Egy fiú, egy lány. Visszatérve az úriembernek semmilyen szempontból nem nevezhető rokonomra, egy nyári családi összejövetel végén, miután az öcsémék bejelentették, hogy babájuk lesz, odaosont a férjemhez, hátbaveregette és közölte vele: "Na most már ti is összekaphatnátok magatokat!" Irtó nagy szerencséje, hogy nem nekem mondta, mert ha ezt megteszi, akkor vagy az asztalt borítom rá vagy pedig az egész rokonság előtt olyat mondok neki, amit még én is megbánok....
Nem hiába van az a mondás, hogy az ember a barátait megválogathatja, de a rokonait nem...Milyen igaz!

Az első sokk...

Fiatalkorban én is mint sokan azon izgultam, nehogy véletlenül teherbe essek. Védekeztem így meg úgy, de legfőképp fogamzásgátló gyógyszerekkel. Aztán amikor már eljött az ideje a családbővülésnek, akkor pedig elkezdtem azon izgulni, hogy teherbe essek...
Gyógyszer abbahagy, fél év tisztulás és akkor uccu neki. Abban a bizonyos első hónapban tele voltam naivsággal és önbizalommal. Lestem a testem minden rezdülését, minden apró kisebb fájdalmat vagy furcsa érzést. Vigyáztam magamra, nehogy véletlenül valami rossz mozdulatot tegyek, mert az árthat a bennem növekvő kis lénynek. Mivel a családban a gyerekek könnyedén és simán jöttek, sorra születtek az unokatesók gyerekei, így hát megalapozottnak éreztem azt a feltevést, hogy ez nálam is így fog történni. Aztán jött a hidegzuhany...Amúgy általában szeretem a piros színt, de ez most nem volt életem nagy pillanata...
Ezt tetézte még egy beszélgetés az unokahúgommal - aki éppen akkor egy 1 éves kislány boldog anyukája volt - amikor is ártatlanul megkérdezte, hogy mi lesz, ha esetleg fél évig nem fog összejönni a baba. Na ettől kész lettem. Csak úgy záporoztak a kérdések a fejemben. Micsoda? Fél évig? Mi az hogy nem jön össze? Elvégre a mi családunkban ez mindenkinek simán ment. Azt ugyan már hallottam, hogy a megtermékenyülés és egy kisbaba világra jövetele hatalmas csoda, mert annyit minden körülménynek kell összepasszolnia, de hogy ez nálam problémát okozhat, még csak fel sem merült bennem. Ennek már 4 éve. Most már csak azt kérdézem meddig tart még az első sokk???